reggeli_lendület

A telefon annyira beépült a mindennapjainkba, hogy sokszor már észre sem vesszük.

Magunkkal visszük a mosdóba, az asztalhoz, beszélgetések közben is a kezünkben van, és sokszor fontosabb lett egy értesítés, mint az a személy, aki éppen velünk szemben ül.

És ezt nem csak másokról mondom saját magamról is. Én is próbálok tudatosan figyelni arra, hogy amikor valakivel beszélgetek, legyen az a családom, a barátaim vagy bárki más, akkor eltegyem a telefonomat és tényleg jelen legyek.

Nemrég egy baráti összejövetelen társasoztunk és beszélgettünk órákon keresztül. Annyira jól éreztem magam, hogy teljesen megfeledkeztem a telefonomról. Este hétkor érkeztem, és hajnal egykor döbbentem rá, hogy egyszer sem néztem rá. Őszintén? Nagyon jó érzés volt. Jó volt megélni a pillanatot.

Szerintem a mai világban meg kellene találnunk az egyensúlyt. Persze, használjuk a közösségi médiát, posztoljunk, legyünk jelen online de közben ne felejtsünk el valóban jelen lenni az életünkben is. Mert nagyon szomorú, amikor valaki beszél hozzánk, mi pedig közben a telefonunkat nyomkodjuk. Ez nem csak tiszteletlen, hanem azt is mutatja, hogy már pár perc figyelmet sem tudunk adni egymásnak.

És talán az utazások mutatják meg ezt a legjobban. Ma már sokszor azt látni, hogy az emberek előbb készítenek egy tökéletes fotót egy helyről, mint hogy valóban körbenézzenek és átéljék azt a pillanatot. Elmegyünk gyönyörű helyekre, de közben a telefon kijelzőjén keresztül nézzük a világot. Pedig egy naplemente, egy tengerparti séta, egy város esti fényei vagy egy hegyi kilátás sokkal többet adhatna, ha néha csak csendben megélnénk, anélkül hogy azonnal posztolni akarnánk róla.

Ott van például a ChatGPT is. És ezt most nem negatív értelemben mondom, mert szerintem egy elképesztően hasznos dolog. Rengeteg embernek segít, információt ad, ötleteket ad, időt spórol. Viszont szerintem ennek is van egy másik oldala. Annyira hozzászokunk ahhoz, hogy mindenre azonnali segítséget kapunk, hogy lassan már gondolkodni sem akarunk bizonyos helyzetekben.

És ezt is saját magamon vettem észre. Volt már olyan, hogy egy hosszabb vagy komolyabb e-mailt kellett írnom, elkezdtem rajta gondolkodni, fogalmazgatni, majd egyszer csak arra jutottam:

„miért gondolkodom ezen ennyit?”, és inkább segítséget kértem hozzá. Átfogalmaztam, átírtam, kész lett. Régebben például a rendőrségnek írt levelemnél is így tettem. Szóval nem másokat kritizálok, hanem magamat is beleértem ebbe.

Talán ezért is tesz nekem jót a blogírás, mert gondolkodásra kényszerít. Olyan szinonimákon kell agyalnom ,amelyek nem jutnak rögtön eszembe, és újra meg újra át kell fogalmaznom a gondolataimat. Így azt érzem, hogy fejlődöm: nem csak leírom, amit gondolok, hanem megtanulom azt is, hogyan fejezzem ki magam kulturáltabban, igényesebben. Ez kifejezetten jót tesz nekem.

Mert miközben ezek az eszközök tényleg nagyon jók, közben valahol lassan elfelejtünk önállóan fogalmazni. Elfelejtjük, hogyan kell megírni egy komolyabb levelet, hogyan kell szépen kifejezni magunkat, vagy egyáltalán végiggondolni valamit. Mintha mindent készen akarnánk kapni.

Ugyanez volt nálam a TikTokkal is. Volt egy időszak, amikor letöröltem, mert azt vettem észre magamon, hogy ha csak pár percre is elővettem a telefonomat, automatikusan elkezdtem görgetni. És ez nagyon veszélyesen tud beszippantani. Persze vannak rajta jó tartalmak, hasznos videók és kreatív emberek is, ezt nem vitatom. De közben rengeteg olyan tartalom is van, ami igazából semmit nem ad hozzá az életünkhöz, mégis órákig képesek vagyunk nézni.

És szerintem ma már sokszor túl sokat akarunk bizonyítani másoknak. Hogy milyen jó az életünk, hol nyaralunk, mit engedhetünk meg magunknak, milyen boldogok vagyunk. Pedig lehet, hogy közben pont az élmény veszik el. Mert nem megéljük, hanem dokumentáljuk. Nem magunknak élünk át dolgokat, hanem azért, hogy megmutassuk másoknak.

Én például nagyon keveset posztolok. Viszont amikor mégis készítek egy sztorit vagy elmentek egy pillanatot, azt sokszor inkább magam miatt teszem. Mert félek attól, hogy egyszer ezek az emlékek elvesznek a rengeteg kép és videó között. És lehet, hogy furcsán hangzik, de van, hogy visszanézem a highlightjaimat csak azért, hogy újra átéljem azokat a pillanatokat, és emlékeztessem magam arra, mennyi szép élményem volt.

Talán ez is egyfajta határ. És lehet, hogy néha én is túlzásba esem bizonyos dolgokkal. De azt gondolom, hogy a mai világban különösen fontos lenne megtanulni egyensúlyt tartani a valódi élet és az online világ között. Mert az élet annyira gyorsan telik, hogy sokszor észre sem vesszük.

És mire feleszmélünk, lehet, hogy végig a telefonunk képernyőjén keresztül néztük az életünket, ahelyett hogy igazán megéltük volna.

Egy korty kávé egy kis lelki fröccs és megyünk tovább!

Szép napot!☕️☀️